Az a hőség, ame­lyik abban az esz­ten­dő­ben Csen­de­res­pusz­tá­ra sza­kadt, nem volt közön­sé­ges hőség. Az öre­geb­bek, akik már sok min­dent meg­él­tek, és akik sze­ret­ték is han­goz­tat­ni, hogy ők bizony már sok min­dent meg­él­tek, egy­han­gú­lag kije­len­tet­ték, hogy ilyet még a kole­ra évé­ben sem lát­tak. Tóth Mihály, aki a falu leg­öre­gebb embe­re volt, vagy leg­alább­is annak tar­tot­ta magát – mert hogy mikor is szü­le­tett, azt már nem tud­ta meg­mon­da­ni sen­ki, az erről szó­ló írás oda­ve­szett egy nagy tűz­ben még a régi idők­ben –, azt mond­ta, hogy ez a meleg már nem is meleg, hanem bün­te­tés.

– Bün­te­tés ez, atyám­fi­ai – mon­do­gat­ta a temp­lom előtt, a hárs­fa alatt, ahol még akadt vala­mics­ke árnyék. – Az Úris­ten ránk küld­te, mert a Sós Pan­ni vasár­nap is mosott.

Sós Pan­ni mosott ugyan, az igaz, de hogy emi­att szakadt‑e a falu­ra a káni­ku­la, azt még a plé­bá­nos úr sem mer­te vol­na tel­jes bizo­nyos­ság­gal állí­ta­ni. A plé­bá­nos úr egyéb­ként maga is nehe­zen visel­te a mele­get, mert kövér ember volt, és a kövér ember úgy szen­ved a meleg­ben, mint a fagy­lalt a kira­kat­ban. Dél­ben, mikor a misét mond­ta, úgy folyt róla a víz, hogy a minist­ráns gye­rek, a kis Bagi Jós­ka, már aggód­ni kez­dett, nem olvad‑e el egé­szen, és akkor ki fog­ja meg­ál­da­ni a hús­vé­ti son­kát jövő­re.

A kutya sem uga­tott a falu­ban. A kutyák ugyan­is mind a patak árká­ba húzód­tak, ahol vala­mi nyir­kos­ság még meg­lap­pan­gott a kövek alatt, és onnan néz­tek ki bágyad­tan, mint a bör­tön­vi­selt embe­rek. Csak Bur­kus, a jegy­ző kutyá­ja tett kivé­telt, de az is csak azért, mert a jegy­ző­ék pin­cé­jé­ben talált mene­dé­ket, és onnan időn­ként olyan elé­ge­dett vak­kan­tá­so­kat hal­la­tott, hogy a falu kutyái irigy­sé­gük­ben majd meg­puk­kad­tak.

A bíró, nemes Pat­kós Ger­gely, aki amúgy is haj­la­mos volt a kénye­lem­re, ezek­ben a napok­ban vég­képp fel­ad­ta a hiva­ta­li mél­tó­ság min­den lát­sza­tát. Kiült a tor­nác­ra, lehúz­ta a csiz­má­ját, ami önma­gá­ban is olyan ese­mény volt, hogy a szom­széd­asszony átszólt a kerí­té­sen:

– Csak nem beteg kend, bíró uram?

– Nem én – felel­te a bíró –, de aki ilyen meleg­ben csiz­mát húz, az vagy bolond, vagy zsan­dár.

Ezt a böl­cses­sé­get aztán a szom­széd­asszony tovább­ad­ta, és esté­re már az egész falu tud­ta, hogy a bíró sze­rint csak a bolon­dok meg a csend­őrök hor­da­nak csiz­mát, ami­ből némi kel­le­met­len­ség is szár­ma­zott később, mikor a vár­me­gyei csend­őr arra vető­dött, de ez már egy másik his­tó­ria.

A káni­ku­la har­ma­dik nap­ján tör­tént, hogy Csen­de­res­pusz­tán kitört, ha nem is a for­ra­da­lom, de leg­alább­is a per­pat­var. A dolog úgy esett, hogy a falu­nak egyet­len kút­ja volt, ame­lyik még adott némi vizet, még­pe­dig az, ame­lyik a Kovács-por­tán állt. A töb­bi kút mind kiszá­radt, vagy ha nem szá­radt ki, olyan büdös, lan­gyos levet adott, hogy attól még a jószág is elfor­dí­tot­ta a fejét. A Kovács-kút azon­ban mély­re volt ásva még a Kovács nagy­apa ide­jé­ben, aki, mint mond­ják, víz­ér-kere­ső ember volt, és tudott vala­mit, amit más nem tudott. Ebből a kút­ból hideg, tisz­ta víz jött föl, és ezért az egész falu oda­járt.

Csak­hogy Kovács­né, szü­le­tett Tüs­kés Rozá­lia, nem volt az a faj­ta asszony, aki örült vol­na a ven­dég­ség­nek. Sőt. Kovács­né olyan asszony­ság volt, aki­ről a falu­ban azt tar­tot­ták, hogy ha ránéz a tej­re, az meg­sa­va­nyo­dik, és ha a tyúk­ra néz, az ijed­té­ben nem tojik egy hétig. Most pedig, hogy a fél falu az ő udva­rán ser­te­per­tél vödör­rel, kor­só­val, dézsá­val, Kovács­né olyan harag­ra ger­jedt, hogy attól fél­ni lehe­tett, ő maga is fel­forr, mint a víz a bog­rács­ban.

– Hát ez micso­da?! – riká­csol­ta, mikor reg­gel kilé­pett, és lát­ta, hogy már megint sor­ban áll­nak a kút­já­nál. – Vásár van itt, vagy búcsú?! Taka­rod­ja­nak a por­tám­ról, mert uszí­tom a kutyát!

A kutya azon­ban, mint emlí­tet­tük, a meleg miatt moz­dul­ni sem akart, és mikor Kovács­né rári­vallt, hogy „Bod­ri, fogd meg!”, a Bod­ri csak föl­emel­te a fejét, ráné­zett az asszony­ság­ra olyan szem­re­há­nyó­an, mint­ha azt mon­da­ná: „Te asszony, hát nincs ben­ned sem­mi belá­tás?”, aztán vissza­ha­nyat­lott a por­ba.

Az embe­rek nem taka­rod­tak el. Elő­ször szé­pen kér­lel­ték Kovács­nét, hogy ugyan, lel­kem, hiszen nem fogy el a víz, a Jóis­ten adta, nem ő, aztán mikor a szép szó nem hasz­nált, ők is kezd­tek vissza­be­szél­ni, és nem­so­ká­ra olyan ricsaj támadt a Kovács-por­tán, hogy a tyú­kok rémül­ten röpül­tek föl a kerí­tés­re, ahon­nan per­sze nem mer­tek vissza­jön­ni, és ott gub­basz­tot­tak egész nap a tűző napon, ami egy tyúk­nak körül­be­lül a leg­rosszabb hely a vilá­gon.

A nagy lár­má­ra elő­ke­rült Kovács Pál is, a gaz­da, aki amúgy békés ember volt, és aki egész éle­té­ben azon fára­do­zott, hogy a fele­sé­gé­vel ne legyen baja, ami nagy­já­ból olyan vál­lal­ko­zás volt, mint a szél­ma­lom ellen har­col­ni. Kovács Pál meg­va­kar­ta a feje búb­ját, és azt mond­ta:

– No, any­juk, hagy­juk őket! Hadd vigye­nek vizet! Mit ér nekünk, ha kiszá­rad­nak a szom­szé­da­ink?

Erre Kovács­né úgy nézett a fér­jé­re, hogy annak men­ten tor­ká­ra forrt a szó.

– Hadd vigye­nek?! – szi­szeg­te. – Aztán majd ősszel, mikor disz­nót vágunk, ki segít? Sen­ki! Mikor a tetőt kell javí­ta­ni, ki jön? Sen­ki! De vizet, azt vin­né­nek, az kéne nekik!

Ebben volt is vala­mi, mert az embe­rek álta­lá­ban csak akkor sze­re­tik egy­mást, mikor szük­sé­gük van a másik­ra, és Csen­de­res­pusz­tán éppen most volt min­den­ki­nek szük­sé­ge a Kovács-kút­ra. De hát ezt nem lehe­tett ilyen kere­ken kimon­da­ni, és így a vita csak folyt tovább, egy­re han­go­sab­ban, amíg végül vala­ki el nem ment a bíró­ért.

A bíró, mint tud­juk, éppen csiz­mát­la­nul ült a tor­ná­con, és sehogy sem aka­ró­dzott neki föl­kel­ni. De a hiva­tal az hiva­tal, és így nagy sóhaj­to­zá­sok köze­pet­te még­is­csak föl­ci­he­lő­dött, sőt, némi lel­ki tusa­ko­dás után még a csiz­mát is föl­húz­ta, mert úgy gon­dol­ta, bíró csak nem mehet mezít­láb igaz­sá­got ten­ni. Útköz­ben aztán annyi­ra meg­bán­ta a csiz­mát, hogy mire a Kovács-por­tá­ra ért, már nem is az igaz­ság­ra gon­dolt, hanem arra, hogy mielőbb leül­hes­sen vala­mi árnyék­ba.

– No, mi a baj? – kér­dez­te, és letö­röl­te a hom­lo­kát egy akko­ra ken­dő­vel, amek­ko­rá­val egy kisebb hajót föl lehe­tett vol­na sze­rel­ni vitor­lá­nak.

Min­den­ki egy­szer­re kez­dett beszél­ni, ami sosem jó, mert így a bíró az égvi­lá­gon sem­mit sem értett az egész­ből, csak annyit, hogy víz, kút, Kovács­né, meg vala­mi tyú­kok, amik a kerí­té­sen ülnek. A bíró meg­vár­ta, amíg a nép kiful­lad – ez eltar­tott egy dara­big –, aztán böl­csen bólin­tott, ahogy a bírók­hoz illik, mikor fogal­muk sincs, mit mond­ja­nak.

– Értem – mond­ta, bár nem értet­te. – Hát akkor ez így lesz. A kút a Ková­csé, az igaz. De a víz, az a Jóis­te­né. Tehát…

Itt meg­akadt, mert maga sem tud­ta, hogy mi követ­ke­zik a „tehát” után. Csen­de­res­pusz­ta léleg­ze­tét vissza­fojt­va vár­ta a bölcs íté­le­tet. A bíró még egy­szer meg­tö­röl­te a hom­lo­kát, és időt nye­ren­dő, meg­kér­dez­te:

– Van‑e itt vala­hol egy kis bor? Mert ettől a meleg­től úgy kiszá­rad­tam, hogy gon­dol­kod­ni se tudok.

Ez volt aztán az iga­zi böl­cses­ség, mert kide­rült, hogy Kovács­ék­nál van bor, még­pe­dig hűvös pin­cé­ben tar­tott, jó savany­kás bor, és mire a bíró meg a falu vénei abból ittak egy-két pohár­ral, az egész ügy egé­szen más szín­ben tűnt fel. Kide­rült ugyan­is, hogy a meleg fejek­ben sok­kal kisebb a baj, mint a meleg fejek­ben… bocsá­nat, a hűtött fejek­ben sok­kal kisebb a baj, mint a föl­he­vül­tek­ben – szó­val, hogy a bor mel­lett az embe­rek meg­egyez­tek.

Az egyez­ség az lett, hogy a falu vizet hord­hat a Kovács-kút­ból, de cse­ré­be ki-ki, ami­je van, abból ad vala­mit Kovács­ék­nak: tojást, egy zsák lisz­tet, egy fej dohányt, és így tovább. Kovács­né elő­ször ber­zen­ke­dett, de mikor lát­ta, hogy ebből neki tulaj­don­kép­pen hasz­na van, sőt, nagyobb hasz­na, mint amennyi vizet a falu vala­ha elhord­hat, egy­sze­ri­ben meg­sze­lí­dült, és olyan nyá­jas lett, hogy az embe­rek ijed­tük­ben majd­nem vissza­men­tek a büdös kutak­hoz.

– No, csak vigye­nek, lel­ke­im – mond­ta most már mézes-mázos han­gon. – Hát hogy­ne vin­né­nek. Hiszen keresz­té­nyek vagyunk.

A keresz­té­nyi sze­re­tet, mint lát­ha­tó, cso­dá­la­tos módon össze­függ a tojás­sal meg a liszt­tel, és Csen­de­res­pusz­tán ezt a tételt aznap fénye­sen bebi­zo­nyí­tot­ták.

A bíró, miu­tán az íté­le­tet ilyen sze­ren­csé­sen meg­hoz­ta, és miu­tán a bort is jócs­kán meg­kós­tol­ta az igaz­ság érde­ké­ben, olyan jókedv­re derült, hogy ott hely­ben elha­tá­roz­ta: esté­re az egész falu men­jen le a patak­hoz, ahol még akad egy mélyebb tócsa, és ott hűsöl­je­nek, mert úgy­mond, a közös szen­ve­dést könnyebb elvi­sel­ni, mint a magá­nyo­sat. Ebben aztán min­den­ki egyet­ér­tett, és este­fe­lé, mikor a nap vala­mics­két enge­dett a harag­já­ból, csak­ugyan levo­nult a falu a patak­hoz.

Fur­csa egy gyü­le­ke­zet volt az. Az asszo­nyok föl­tűr­ték a szok­nyá­ju­kat, a fér­fi­ak letet­ték a kalap­ju­kat, a gye­re­kek meg, mint a békák, úgy ugrál­tak bele a lan­gyos víz­be, ami­től per­sze föl­ka­va­ro­dott a sár, és egy­ket­tő­re olyan lett a patak, mint a kávé tej­szín­nel, de ezzel sen­ki sem törő­dött. Még az öreg Tóth Mihály is leme­rész­ke­dett, és bele­állt a víz­be tér­dig, és azt mond­ta, hogy ez bizony jól­esik, és hogy a kole­ra évé­ben sem volt ennél különb mulat­ság, ami­vel egy kis­sé ellent­mon­dott koráb­bi kije­len­té­sé­nek, misze­rint a meleg bün­te­tés, de hát az öreg­em­ber­nek joga van ellent­mon­da­ni önma­gá­nak, ez jár neki a korá­val.

A plé­bá­nos úr is meg­je­lent, igaz, csak a part­ról néz­te a dol­got, de mikor lát­ta, hogy mennyi­re jól mulat a nép, ő is föl­tűr­te a reve­ren­dá­ját egy arasz­nyit, és bele­már­tot­ta a lábát a víz­be, ami­től akko­ra bol­dog­ság öntöt­te el, hogy ott hely­ben meg­bo­csá­tott Sós Pan­ni­nak a vasár­na­pi mosás miatt, sőt, magá­ban még azt is elis­mer­te, hogy talán nem is a mosás miatt van a meleg, hanem csak úgy, magá­tól, ahogy a meleg már nyá­ron len­ni szo­kott.

És ekkor, mikor az egész falu ott lubic­kolt a patak­ban, jóked­vű­en, meg­bé­kél­ve, meg­ér­ke­zett a vár­me­gyei csend­őr, az, aki­ről koráb­ban szó esett a csiz­ma ügyé­ben. Ott állt a par­ton, tel­jes dísz­ben, csá­kó­ban, csiz­má­ban, kar­do­san, és néz­te a für­dő­ző falut olyan tekin­tet­tel, mint aki nem hisz a sze­mé­nek.

– Hát ez meg micso­da?! – kiál­tot­ta. – Tán meg­bo­lon­dul­tak kend­tek?

Erre a bíró, aki éppen nya­kig ült a víz­ben, és aki a bor­tól meg a hűvös­ség­től olyan bátor lett, mint még soha éle­té­ben, kiha­jolt a tócsá­ból, és vissza­ki­ál­tott:

– Meg­bo­lon­dul­tunk hát! De leg­alább nem hor­dunk csiz­mát ekko­ra meleg­ben, mint néme­lyek!

A falu har­sány haho­tá­ra fakadt, a csend­őr arca vörö­sebb lett, mint a pipacs, de mit tehe­tett vol­na? Nem fog­ha­tott per­be egy egész falut azért, mert für­dik. Állt egy dara­big, aztán ami­kor lát­ta, hogy sen­ki sem fél tőle, és hogy a saját csiz­má­já­ban már ő is majd meg­fő, las­san, mél­tó­ság­tel­je­sen leült a part­ra, lehúz­ta azt a híres csiz­mát, és – Csen­de­res­pusz­ta nagy dia­da­lá­ra – bele­ló­gat­ta a lábát a víz­be ő is.

Így ért véget a nagy meleg első iga­zán emlé­ke­ze­tes nap­ja Csen­de­res­pusz­tán, és így bizo­nyo­so­dott be újra, amit a falu amúgy is min­dig sej­tett: hogy nincs az a viszály, az a harag, az a per­pat­var, amit egy kis hideg víz meg egy kis sava­nyú bor el ne simí­ta­na. A meleg pedig ment tovább a maga útján, per­zselt, foj­to­ga­tott, izzasz­tott, de Csen­de­res­pusz­ta már nem törő­dött vele annyi­ra, mert meg­ta­nul­ta, hogy a káni­ku­lát is ki lehet bír­ni, ha az ember nem egye­dül izzad, hanem az egész falu­né­pé­vel együtt teszi.

Csak Kovács­né tyúk­jai marad­tak ott a kerí­té­sen egész éjjel, mert azo­kat sen­ki sem mer­te lehoz­ni, és reg­ge­lig úgy gub­basz­tot­tak ott, mint meg­annyi tol­las filo­zó­fus, akik a maguk mód­ján szin­tén elgon­dol­kod­tak azon, hogy milyen fur­csa is ez a világ, ahol az embe­rek előbb a vízért vesze­ked­nek, aztán együtt für­de­nek ben­ne.