Víg­sá­gos tör­té­net egy égi ván­dor­ról s egy föl­di sze­re­lem­ről

Amely­ben egy bölcs fér­fiú föl­néz az égre, s attól fog­va sen­ki sem alszik nyu­god­tan

Volt egy­szer – s ha volt, hát bizo­nyo­san a mi áldott, verő­fé­nyes magyar hazánk­ban volt, hol másutt is terem­ne ily cso­da! – egy kicsiny város a Tisza egyik sze­szé­lyes kanya­ru­la­tá­ban, melyet Csil­lag­völgy­nek nevez­tek. S higgye el nekem a nyá­jas olva­só, soha­sem viselt város iga­zab­ban a nevét, mint ez; mert vala­hány­szor leszállt az est, s a nap tüzes sze­ke­re alá­bu­kott a náda­sok mögé, az égbol­to­zat úgy rábo­rult e sze­líd völgy­re, mint egy feke­te bár­sony­sá­tor, melyet vala­mely tékoz­ló kezű mennyei kincs­tár­nok tele­szórt gyé­mán­tok mil­li­ó­i­val.

És e völgy fölött, egy domb­te­tőn, hol haj­dan a törö­köt ver­ték vitéz apá­ink, állott egy külö­nös épü­let: egy égnek mere­dő torony, kar­csú, mint a jege­nye, s hegyén réz­te­tő csil­lo­gott, mely­ben – ki tud­ja, mifé­le ördön­gös masi­né­ria sege­del­mé­vel – egy hosszú messze­lá­tó for­gott éjje­len­te, mint a sas nya­ka, amely pré­dát keres a magas­ság­ban.

E torony­nak s a hoz­zá­tar­to­zó ódon kúri­á­nak ura pedig nem volt más, mint a tekin­te­tes és nem­ze­tes Csil­lag­völ­gyi Bol­di­zsár úr – ki, mel­les­leg legyen mond­va, e nevét maga vet­te föl, elhagy­ván ősei pró­za­ibb nevét, mert azt tar­tot­ta, hogy akit a csil­la­gok tudo­má­nyá­nak szen­telt az ég, annak neve is csil­la­gok­tól ragyog­jon. Óh, mily nemes hiú­ság! Ki ves­sen érte követ e derék fér­fi­ú­ra?

Bol­di­zsár úr ugyan­is – s most figyelj ide olva­só – nem gabo­ná­val, nem sző­lő­vel, nem is a vár­me­gye örö­kös pöre­i­vel fog­la­la­tos­ko­dott, mint a töb­bi táb­la­bí­ró, hanem az égi­tes­tek­kel. Igen! Míg a világ aludt, ő vir­rasz­tott; míg mások a bor gőzét szít­ták, ő a Tej­út ezüst ködét itta sze­mé­vel; s míg a szom­széd Ágos­ton úr azon tör­te a fejét, hány kiló búzát ad az idei ter­més, addig Bol­di­zsár úr azt szá­mol­gat­ta, hány ezred­év múl­va ütkö­zik össze két üstö­kös a Vadász­ebek csil­lag­ké­pé­ben. Kér­dem én: melyi­kük a bol­do­gabb? Ne felel­je­tek elha­mar­kod­va!

Egy leány, aki szebb volt a haj­nal­csil­lag­nál, s egy ifjú, aki sze­gé­nyebb volt a temp­lom ege­ré­nél

De volt a csil­la­gász­nak kin­cse, amely ragyo­góbb volt min­den égi tüne­mény­nél, s ez a kincs a leá­nya volt, Etel­ka.

Óh, hogyan is fes­sem le őt mél­tó­kép­pen e gyar­ló toll hegyé­vel? Kép­zel­jen el a nyá­jas olva­só egy kar­csú ter­me­tet, mely úgy haj­lott, mint a szél­ben rin­gó nád­szál; egy arcot, ame­lyen a rózsa s a lili­om kötött örök szö­vet­sé­get; s két sze­met – nos, e két szem­ről Bol­di­zsár úr maga állí­tot­ta tudo­má­nyos komoly­ság­gal, hogy söté­tebb kék­jük van, mint az éjfé­li égbolt­nak, s hogy ben­nük több csil­lag lakik, mint az ő egész messze­lá­tó­já­ban. S mond­ha­tom, ez egy­szer az öreg csil­la­gász nem téve­dett a szá­mí­tás­ban!

Ámde – s hol vol­na his­tó­ria bonyo­da­lom nél­kül? – e tün­dök­lő leány szí­vét már régen elra­bol­ta vala­ki. S ki volt a tol­vaj? Egy sze­gény, de büsz­ke ifjú, bizo­nyos Dél­ceg Ele­mér, ki maga is a csil­la­gok bolond­ja volt, s Bol­di­zsár úr mel­lett tanul­ta a menny­ég tit­ka­it – fizet­sé­gül szál­lá­sért s egy tál meleg éte­lért. Nemes lélek volt, bátor, mint az orosz­lán, tisz­ta, mint a hegyi patak, s a fejé­ben annyi tudo­mány lakott, hogy három pro­fesszor­nak is untig elég lett vol­na; csak épp egyet­len dolog hiány­zott az erszé­nyé­ből, s az a pénz volt.

Ám ott ólál­ko­dott a lát­ha­tár szé­lén egy sötét fel­leg is – mert hol a fény, ott az árnyék. E fel­leg neve báró Kesely Tiva­dar volt, kinek nevét nem vélet­le­nül adta neki e kró­ni­kás, mert csak­ugyan a kese­lyű­re ütött: kopasz nya­kán arany­lán­cot hor­dott, orra gör­bült, mint a raga­do­zó cső­re, s a szí­ve helyén – ha ugyan volt néki – egy jól meg­tö­mött bugyel­lá­ris dobo­gott. Ez a báró akar­ta fele­sé­gül Etel­kát, nem mint­ha sze­ret­te vol­na – óh, dehogy! –, hanem mert a csil­la­gász­nak, hír sze­rint, három falu s egy erdő volt a bir­to­ká­ban, s a kese­lyű min­dig a leg­kö­vé­rebb pré­dá­ra csap le.

 

Amely­ben egy égi ván­dor betop­pan hívat­la­nul, s az egész várost föl­for­gat­ja

S most jő a for­du­lat, ked­ves olva­sóm, tartsd erő­sen a szí­ved!

Tör­tént egy szep­tem­be­ri éjsza­kán, midőn a leve­gő oly tisz­ta volt, hogy szin­te csen­gett, mint a velen­cei üveg, hogy Bol­di­zsár úr, sze­mé­hez illeszt­vén a messze­lá­tót, egy­szer­re elsá­padt, meg­tán­to­ro­dott, s a torony abla­ká­ból oly han­got hal­la­tott, ami­lyet embe­ri torok addig e völgy­ben nem hal­la­tott:

– Üstö­kös! Üstö­kös köze­leg!

S való­ban ott állt az égen, a Kaszás­csil­lag alatt, egy hal­vány, ködös folt, amely­ből hosszú, fény­lő uszály lövellt hát­ra, mint egy lán­go­ló meny­asszo­nyi fátyol, melyet égi kéz vet a sem­mi­be. Gyö­nyö­rű volt és ret­te­ne­tes; gyö­nyö­rű, mint min­den, ami a vég­te­len­ből jön, s ret­te­ne­tes, mert az ember nem érti.

Már most tud­ni kell, hogy az üstö­kö­sök felől akko­ri­ban a leg­cso­dá­la­to­sabb hie­del­mek éltek. Ki dög­vészt hozó­nak, ki hábo­rú hír­nö­ké­nek, ki a világ végét beje­len­tő trom­bi­ta­szó­nak tar­tot­ta e kósza égi ván­do­ro­kat, melyek – a tudo­mány mai állá­sa sze­rint – nem egye­bek jég­ből, kőpor­ból s befa­gyott gőzök­ből össze­állt gomo­lya­gok­nál, s ame­lyek évez­re­dek belát­ha­tat­lan ellip­szi­se­in rónak lát­ha­tat­lan pályát a Nap körül, hogy aztán, mint a hűt­len sze­re­tő, ismét eltűn­je­nek a sötét­ben. De ezt akkor keve­sen tud­ták, s leg­ke­vés­bé Csil­lag­völgy jám­bor népe.

Bol­di­zsár úr pedig – ki bár nagy csil­la­gász volt, ám a szám­tan­nal oly­kor hadi­lá­bon állt, s e vég­ze­tes éjje­len ráadá­sul a len­csé­jé­re tele­pe­dett egy pará­nyi legyecs­ke, melyet ő az üstö­kös mag­vá­nak nézett – három­szor szá­mol­ta ki a pályát, s három­szor jött ki ugyan­az a ször­nyű ered­mény: hogy tud­ni­il­lik e csil­lag egye­nest Csil­lag­völgy­nek tart, s tizen­négy nap múl­va, éjfél­kor, pon­to­san a főté­ri kút fölött fog a föld­del össze­üt­köz­ni!

 

Csil­lag­völgy utol­só nap­jai – vagy­is amely­ben kide­rül, hogy a halál küszö­bén min­den­ki nagyon jóra­va­ló lesz

Óh, ti hal­ha­tat­lan iste­nek, mily komé­di­át ren­dez oly­kor a rémü­let az embe­ri szív­ben!

Alig­hogy elter­jedt a ret­ten­tő hír – s a rossz hír, mint tud­juk, gyor­sab­ban szár­nyal az égi üstö­kös­nél is –, egy­sze­ri­ben meg­for­dult a világ Csil­lag­völgy­ben.

Kabók uram, a város­ka vén uzso­rá­sa, ki addig egy kopott kraj­cárt sem enge­dett el sen­ki­nek, most sír­va jár­ta a háza­kat, s szét­tép­te az adós­le­ve­le­ket, kiált­ván: „Minek a pénz a más­vi­lá­gon?!” – s bizony e sza­vak­ban több böl­cses­ség volt, mint hit­te vol­na. A része­ges Csu­to­ra Már­ton, ki húsz esz­ten­de­je nem lát­ta józa­non a nap­fel­kel­tét, kiön­töt­te borát az utca porá­ba, s foga­dal­mat tett, hogy mos­tan­tól csak vizet iszik – s meg is tar­tot­ta három egész napig, ami tőle való­sá­gos hős­tett volt. Az asszo­nyok kibé­kül­tek, kik­kel évek óta pör­le­ked­tek; a legé­nyek bocsá­na­tot kér­tek, kiket meg­ver­tek; s a plé­bá­nos úr temp­lo­ma nem bír­ta befo­gad­ni a bűn­bá­nók sere­gét, mert egy­szer­re eszé­be jutott min­den­ki­nek, hogy halan­dó.

De mit tett vajon a mi báró Kesely Tiva­da­runk, e nemes lovag, ki oly nagy han­gon kér­te a leány kezét?

Halld, olva­sóm, s ítélj magad!

A báró, alig­hogy meg­hal­lot­ta az üstö­kös hírét, sápadt lett, mint a meszelt fal, össze­cso­ma­gol­ta hat ládá­nyi ara­nyát, befo­ga­tott négyet a leg­jobb lova­i­ból, s egy borús haj­na­lon – midőn azt hit­te, sen­ki sem lát­ja – kiszö­kött a város­ból oly sebe­sen, hogy a köpö­nye­ge csak úgy lobo­gott utá­na, mint a meg­vert had zász­la­ja. Így vit­te el a kese­lyűt a maga félel­me; mert a gyá­va szív min­dig a lábá­ban hord­ja a bátor­sá­gát, s az min­dig a mene­kü­lés felé viszi.

Etel­ka pedig – a hős leány­kánk! – nem sírt, nem jaj­ga­tott. Oda­állt sze­gény, fél­őrült aty­ja mel­lé, meg­fog­ta annak resz­ke­tő kezét, s csak ennyit mon­dott hal­kan:

– Ne fél­jen, apám! Ha az ég ránk sza­kad is, én itt mara­dok maga mel­lett.

S ki állt ott a másik olda­lán? Ki más, mint Dél­ceg Ele­mér, kinek arca nyu­godt volt, mint a mély tóé, mert az iga­zi bátor­ság soha­sem lár­má­zik.

 

A vég­ze­tes éjsza­ka, amely­ben egy legyecs­ke jóvá­te­szi, amit egy legyecs­ke elron­tott

Eljött hát a tizen­ne­gye­dik éj.

Egész Csil­lag­völgy a főté­ren szo­ron­gott; ki tér­den, ki áll­va, ki egy­mást átölel­ve, mind az égre meredt, hol immár tel­jes pom­pá­já­ban lán­golt a ret­ten­tő ven­dég, s uszá­lya bebo­rí­tot­ta a fél menny­bol­tot, vörös fény­be von­va a ház­te­tő­ket, mint­ha maga a világ áll­na láng­ban. Csend volt, oly mély csend, hogy hal­la­ni lehe­tett a Tisza vizé­nek loccsa­ná­sát s a saját szí­vünk kala­pá­lá­sát.

Bol­di­zsár úr a torony erké­lyén állt, két kar­ját az ég felé emel­ve, s vár­ta a véget, mint ószö­vet­sé­gi pró­fé­ta. De ott állt mel­let­te Ele­mér is – s ő nem az eget néz­te, hanem a papi­rost a kezé­ben.

Mert lás­sá­tok, e derék ifjú a tizen­négy nap alatt nem sopán­ko­dott, hanem dol­go­zott. Éjt nap­pal­lá téve újra­szá­molt min­dent; s midőn kitisz­tí­tot­ta a mes­ter messze­lá­tó­já­nak len­csé­jét – ó, te gúnyos vég­zet! –, egy szá­raz kis legyecs­ke tete­mét lel­te ráta­pad­va, azt, amely az egész rémü­le­tet okoz­ta. S mikor immár tisz­ta üve­gen át, józan ésszel újra­ve­tet­te a szá­mo­kat, kide­rült a szín­igaz­ság: hogy e csil­lag ugyan való­sá­gos üstö­kös, való­sá­gos égi ván­dor, de pályá­ja nem a föld­nek, hanem messze fölöt­te tart, s épp oly ártat­la­nul suhan majd el a fejünk fölött, mint madár a torony hegye mel­lett.

Ele­mér tud­ta ezt. De vajon elhit­te volna‑e neki bár­ki is a rémü­let e órá­já­ban? Nem. Ezért hall­ga­tott, s várt – várt a bizony­ság­ra, ame­lyet csak maga az ég adha­tott meg.

S az ég meg­ad­ta.

Mert íme, midőn a torony­óra ver­ni kezd­te az éjfélt – s min­den ütés­nél egy-egy sóhaj sza­kadt föl a soka­ság­ból, mint­ha a lel­kek már száll­ni készül­né­nek –, a nagy csil­lag, ahe­lyett, hogy alá­zu­hant vol­na, las­san, fen­sé­ge­sen, elkez­dett föl­fe­lé s oldal­vást ível­ni, mint aki csak láto­ga­tó­ba jött, s most illen­dő­en búcsút vesz. Fel­jebb, egy­re fel­jebb; hal­vá­nyab­ban, egy­re hal­vá­nyab­ban; míg vég­re az uszá­lya bele­ol­vadt a haj­nal sápadt-rózsás deren­gé­sé­be.

S akkor föl­kelt a nap.

Óh, láttatok‑e már nap­föl­kel­tét úgy, mint aki azt hit­te, soha­sem lát töb­bé egyet sem? Az egész soka­ság egy ember­ként borult térd­re, s egy hang, ezer torok­ból egy­szer­re, ver­te föl a völ­gyet – nem a rémü­let, hanem az ujjon­gás hang­ja. Éltek! A világ állt! A Tisza folyt, a nádas zúgott, a torony érc­csú­csán meg­csil­lant az első arany­su­gár – s e sugár­ban állt fönn az erké­lyen a vén csil­la­gász, leá­nya s az ifjú fiú, egy­mást átölel­ve, mint három szob­ra a meg­men­tett élet­nek.

 

Amely­ben min­den jóra for­dul, aho­gyan az igaz tör­té­ne­tek­ben illik

Bol­di­zsár úr, midőn meg­ér­tet­te, hogy egy nyo­mo­rult legyecs­ke miatt majd sír­ba vit­te a fél várost, előbb a fejé­hez kapott, majd – mert nagy lélek volt, s a nagy lel­kek tud­nak nevet­ni önma­gu­kon – har­sány kaca­gás­ra fakadt, s így kiál­tott:

– Negy­ven esz­ten­de­je bámu­lom az eget, s nem egy csil­la­got lel­tem meg ben­ne; de a magam vak­sá­gát csak ma pil­lan­tot­tam meg elő­ször! Fiam, Ele­mér – mert mos­tan­tól fiam­nak szó­lí­ta­lak –, te tisz­tább szem­mel nézel, mint én vala­ha; nézz hát belé ennek a leány­nak a sze­mé­be, s el ne veszítsd, ami ott ragyog, mert az drá­gább min­den üstö­kös­nél!

S össze­tet­te a két fia­tal kezét ott, a haj­na­li fény­ben, míg lenn a város­ka harang­jai maguk­tól – vagy tán a bol­dog harang­hú­zó kezé­től – zúg­ni kezd­tek, de nem a vég­íté­le­tet, hanem a föl­tá­ma­dást hir­det­ve.

A báró Kesely­ről pedig annyit még, hogy útköz­ben, ijed­té­ben, egy sáros árok­ba borí­tot­ta hat láda ara­nyát a hin­tó, s mire a szol­gá­i­val mind kiha­lász­ta, úgy össze­ka­pott velük az osz­to­zá­son, hogy azok fakép­nél hagy­ták a világ köze­pén. Így hoz­za meg a gyá­va­ság a maga jutal­mát, s így iga­zol­ja a régi magyar szó, hogy nem az arany teszi az embert, hanem a szív.

Ele­mér és Etel­ka lako­dal­mát három vár­me­gye ünne­pel­te; s midőn évek múl­tán a fia­tal csil­la­gász immár maga fede­zett föl egy való­di, igaz üstö­köst – olyat, amely nem legyecs­ké­ből, hanem égi jég­ből s tűz­ből szö­vő­dött –, azt nem a maga, hanem hit­ve­se nevé­ről nevez­te el. S mond­ják, hogy az az „Etel­ka-csil­lag” ma is ott ván­do­rol vala­hol a vég­te­len­ben, s min­den kilenc­ven­ki­lenc esz­ten­dő­ben vissza­tér a mi egünk fölé, hogy köszönt­se azt a föl­det, hol egy­szer, egyet­len éjsza­kán, a féle­lem­ből sze­re­lem, a tudat­lan­ság­ból böl­cses­ség, s egy sze­gény ifjú­ból bol­dog ember lett.

Vajon igaz‑e mind­ez az utol­só szó­ig? Ki tud­ja! De annyi bizo­nyos, nyá­jas olva­sóm: ha egy csön­des éjje­len föl­né­zel a magyar égre, s egy fény­lő ván­dort látsz elsu­han­ni ott fönn – ne félj tőle! Talán épp az Etel­ka-csil­lag az; s talán épp neked hoz­za a hírt, hogy a jó szív s a tisz­ta ész fölött nincs hatal­ma sem üstö­kös­nek, sem sötét­ség­nek, sem magá­nak az elmú­lás­nak sem.